Mindig is utáltam a kórházakat. Fehér falak, klórszag, félig halott, félig élő folyosókon császkáló emberek, köpenyes nők, és férfiak. Kiráz Tőlük a hideg.
Most sem kellett csalódnom. Amint megérkeztem a célomhoz, szembetaláltam magam egy óriási 'kastéllyal.' Már kívülről is félelmetes volt az egész épület.
Milyen hely ez?
'Elmegyógyintézet' - állt a táblán, ami a kapura volt kifüggesztve.
Lassan leparkoltam, és kiszálltam a járműből. A kórházhoz tartozott egy nagy park, ami telis tele volt, tölgyfákkal. Közöttük padokon néhány fiú, vagy éppen lány üldögélt, egy-egy nővérrel az oldalán.
Az ajtó fából volt, és persze zárva volt. Remegő kezekkel nyomtam le a kilincset, majd bekukucskáltam. Az orromat azonnal megcsapta az ismerős szag, ezért gyorsan visszafordultam, és felkészültem a menekülésre. Ám egy ijesztően jókedvű nő, az utamba állt.
-Segíthetek, kisasszony ? - kérdezte szinte nevetve.
-Igen ! Daniel Morgan-t keresem ! Látogatásra jöttem. - vettem erőt magamon.
A nő még mindig mosolyogva megragadta a kezemet, és bevezetett a félelmetesen nagy házba. Amikor beléptünk megállapítottam, hogy nem is annyira rémisztő, mint ahogy hittem. Volt recepció, büfé, lift, sok-sok ember, tehát, mint egy rendes kórház. Egy-két ember felénk fordult, és jól megnézett magának, de gondolom azért, mert engem kézen ragadva húzott egy levakarhatatlan mosolyú nő, Én pedig csodálkozva bámultam a körülöttem lévő dolgokat. Fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, vagy hogy melyik ugyanolyan hosszú folyosón sétálunk, mert túl gyorsan történt minden.
Már csak azt vettem észre, hogy a nő -mint később kiderült Kate- maga felé fordít és beszélni kezd.
-Ebben a szobában találod Daniel urat ! Ha bármi történne kérem húzza meg azt a kart, ami belülről van az ajtón. - mondta, és belökött az ajtón.
Micsoda? Egyedül vagyok egy szobában, egy elmebeteggel? Csodás.
A helységbe érve, észrevettem, hogy minden fehér. Mennyire váratlan fordulat! Volt egy ágy, egy asztal, két fotel, és egy szekrény is. Ablak csak egy piciny rés. Az egyik fehér fotelben ült egy ember. Lassan, de biztosan odasétáltam és megálltam mögötte.
-El-elnézést ! - kocogtattam meg a vállát, mire olyan gyorsan pördült meg, hogy Én a padlón kötöttem ki.
A férfi azonnal mellettem termett és felsegített a földről. Amint belenéztem a szemébe, azonnal megismertem. Daniel volt. Nem sokat változott. Talán kicsit kevesebb a haja, és már nem annyira kék a szeme, de szinte ugyanaz maradt. Nem látszott rajta, hogy lelki problémái lennének.
-Nara ? - kérdezte hirtelen.
-Igen. - nyújtottam a kezemet - Nara Brown vagyok, Te pedig Daniel Morgan. A nagybátyám.
-Jesszus ! Már nagyon vártalak ! - rázta meg a kezemet, majd rendezgetni kezdte a dolgokat, hogy rend legyen.
-Milyen figyelmetlen vagyok ! Foglalj helyet , és sajnálom, amiért megijesztettelek ! - tolta alám a másik fotelt, amibe belehuppantam.
-Igazán semmi baj nincsen ! - mosolyogtam Rá, már amennyire tudtam, mivel egy kicsit tartottam Tőle.
Daniel szemében egy pillanat múlva felismerést láttam, aztán a háta mögé nyúlt és egy borítékot húzott elő.
-Gondolom a pénzért jöttél. - mondta.
Ezek szerint papa mégis beszélt Vele !
-Igen - vettem át a felém nyújtott vaskos köteget - és nagyon szépen köszönöm ! - pattantam fel az ülőalkalmatosságból, majd a kijárat felé kezdtem lépdelni.
Minél előbb el innen ! Ez a férfi kiszámíthatatlan.
Ám mielőtt odaérhettem volna az ajtóhoz, Daniel megragadta a csuklómat, és a falhoz vágott teljes erejéből.
Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon, ezért csak összeszorított szemmel vártam a történéseket.
Mit is gondoltam ? Hogy majd csakúgy kisétálok egy őrült szobájából?
-Miért olyan sietős, Nara? Hiszen még meg sem kérdezted, hogy miért adom neked ezt az irgalmatlanul sok pénzt, nemde ?! - mondta szórakozottan.
Köszönhetően az érzékenységemnek, már a sírás határán álltam, és a könnyek mardosták a szemeimet.
-Akkor most jól figyelj. Csak azért adtam neked pénzt, mert mindig is szerelmes voltam beléd. Mindig. - suttogta a nyakamba, amitől kirázott a hideg.
-És most jött el az a pillanat, hogy a magamévá tegyelek, édes. - a hangja erős volt, és céltudatos, akár csak Ő maga.
Ekkor már keservesen zokogtam, és próbáltam kiszabadulni a szorításából. Mindhiába.
Még mindig képtelen voltam arra, hogy akár egy szót is kinyögjek, ezért csendben tűrtem a fogdosását.
Hirtelen azonban eszembe jutott valami.
Van egy kar belülről az ajtón ! Ha meghúznám, megmenekülnék !
Az egyik kezemet nagy nehezen ki tudtam szabadítani, mancsai közül, így végigtapogattam az ajtót, ami pár centire volt Tőlem.
Istenem, csak találjam meg !
*****
-Kisasszony, magának nagyon nagy szerencséje volt ! Ha nem tudta volna meghúzni azt a vészjelzőt, akkor bele sem merek gondolni mi történhetett volna magával.. - mondta egy sokkal kedvesebb arcú nővér, mint akivel először találkoztam.
Igen. Fél órával ezelőtt szinte az egész épület a vészjelző miatt zengett. Amint meghúztam, nem telt bele öt perc, már az ajtón kívül voltam egy széken ülve, poharat szorongatva.
-Biztosan jól érzi magát ? - kérdezte meg talán vagy századszorra a nővérke, aki nem tágított mellőlem.
-Teljesen. - bólintottam, majd elhagyni készültem volna ezt a szörnyű helyet, ám a nő visszanyomott.
-Azért még üljön pár percig ! -utasított, majd -végre,valahára- eltipegett.
Ennél rosszabb már úgysem jöhet..
Abban a pillanatban, amint ezt gondoltam, meghallottam egy nagyon ismerős nevetést. Olyan nevetés, amilyet más nem tud, csakis egy ember. Az pedig Niall.
De Ő nincs itt ! Az lehetetlen !
Amikor a hang felé fordítottam a fejemet, és megláttam a szőke hajkoronát, akkor viszont már biztos voltam benne, hogy az én legjobb barátom is itt van.
Méghozzá nem egyedül.
Azonban az ismeretlennel egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.
Sötét, szinte fekete haja tökéletesen állt a fején, barna bőre, és a barna szeme csodálatosan illett ahhoz a fekete bőrkabáthoz, amit viselt.
Úgy gondolom, hogy gyönyörű volt.
Tudom. Tudom, hogy most egyesek szörnyen haragudhatnak rám, de nem akartam elsietni ezt a részt. Azt is tudom, hogy 2 hetet késtem. Sajnálom, de szinte minden napom tele volt programokkal, így esélyem sem volt írni.
De szerintem most behoztam !
Remélem, hogy Minden Kedves Olvasómnak elnyerte a tetszését a harmadik fejezet ! :)
SAJNÁLATTAL KÖZLÖM, HOGY KOMMENTHATÁR VAN. 10 VÉLEMÉNY, ÉS 12 TETSZIK UTÁN JÖN A NEGYEDIK RÉSZ. NAGYON SAJNÁLOM, DE MUSZÁJ KAPNOM VALAMIFÉLE VISSZAJELZÉST ! :)
pussz. Berenice xx
.gif)