1. Chapter

Nara Brown szemszöge:

-A francba is ! Hol van a kulcsom?- szitkozódtam idegesen.

Tudni kell rólam, ha valamit lerakok egy helyre, akkor azt nagyon nehezen találom meg. Most éppen a lakáskulcsom volt a soros. A nagy keresgélés közepette megszólalt a telefonom jelzőhangja, amire felkaptam a fejem és az órára hunyorogtam.
7:58 ! Szent szar ! El fogok késni !
A szemem hirtelen megakadt valamin, ami a földön volt. Egy papírlap. Kíváncsian rohantam oda, ám -hála az ügyetlen alkatomnak - megbotlottam és hanyatt vágódtam a parkettán. Sajgó könyökömet masszírozva nyitottam ki a szememet, majd farkasszemet néztem a keresett tárggyal. Naná, hogy a kulcs volt az. A fájdalommal mit sem törődve kaptam fel, majd magamra húztam a cipőm, megfogtam a táskám, és már kint is voltam. Büszke tekintettel illesztettem a zárba az oda illő kulcsot, majd vigyorogva fordultam meg.

-Megint elvesztetted?- kérdezte az előttem álló személy nevetve.

-Ezt nem hiszem el, Niall ! Tudod mennyire megijesztettél? - kaptam a szívemhez gyorsan, majd folytattam.
-Egyébként honnan tudtad? - húztam össze a szemeimet.

-Onnan, hogy elkéstél a munkahelyedről. - biccentett az órámra, kuncogva.

Ebben a pillanatban arcon csapott a felismerés, és mit sem törődve Niall-lel lélekszakadva rohanni kezdtem. Persze gondoltam, hogy nagyon jól szórakozik rajtam, de a rohadt életbe is, elkéstem !
London utcáin senki sem nézett meg. Itt az ember járhat akár Batman-nak is beöltözve, akkor is fapofával néznek Rád. Szóval persze senki sem fordult utánam, amikor magassarkúban, szoknyában, és blúzban szeltem az utcákat. Sohasem szerettem futni. Pedig mostanában elég sokszor elő kellett vennem a futótehetségemet, ha nem akarom, hogy kirúgjanak.
Az a szerencse, hogy a cukrászda -ahol dolgozom- 5 percre van a lakásomtól gyalog. Szóval ha rohanok, akkor beérek 2 perc alatt is.
Mikor megláttam a világító Sweet feliratú boltot, lelassítottam és megigazítottam a ruhám és a hajam. Ha jövök dolgozni mindig megcsodálom a cukrászda kirakatát, ami telis tele van színes süteményekkel, rózsaszín, és más színű muffinokkal. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen érzés lehet ilyen csodákba beleharapni, megízlelni. Én sajnos az eddigi 3 hónapom alatt nem kóstolhattam egyet sem, mert a szabály szerint dolgozó nem ehet !

-Jó reggelt, Mr.Davis ! - estem be a boltba.
-Elnézést a késésért. - hadartam, miközben próbáltam lerángatni magamról a zakót.

-Magának is jó reggelt, Brown kisasszony. Tisztában van azzal, hogy mennyi az idő? - kérdezte, mire félve rápillantottam a csuklómon pihenő karórára.
Persze azt nem felejtetted el felvenni !

-8:20-motyogtam lehajtott fejjel.

-És mondja, tisztában van azzal, hogy mikor kezdődik a munkaideje? - emelte fel a hangját, én pedig csak bólogatni tudtam.
-Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ezen a héten már harmadszorra késik el ! - kiabált tovább.

Valahogy éreztem, hogy mi fog következni, ezért behúztam fülemet, farkamat.

-KI VAN RÚGVA ! - üvöltötte magán kívül.

A vevők mind árgus szemekkel figyelték a jelenetet, mivel még mindig az előtérben ácsorogtunk.
Pár másodpercig pislogás nélkül bámultam Mr.Davis-ra, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ki lettem rúgva, megfogtam a táskámat, és kiléptem.

-Szar. - rúgtam bele egy kukába.
Jöhet még ennél is rosszabb?
Erre, mint egy csapásra, valami rácsöppent a fejemre. Felnéztem az égre, és megállapítottam, hogy esik.

-Csodás. - legyintettem, majd újból futni kezdtem, mert nem akartam bőrig ázni. Ám mire elértem a házkaput, mindenhol csöpögött rólam a víz. Lehajtott fejjel, vacogva mentem be a lakásba, majd lerogytam a fotelba.

És most mégis mihez kezdjek? Nincs munkám, nincs pénzem. Hogyan fogom fenntartani magam? Hogyan fogom fizetni a lakbért?
Ezekre a gondolatokra elöntött a szomorúság, és a kétségbeesés. Már azon voltam, hogy 5 év után újra sírni fogok, amikor halk kopogásra lettem figyelmes.

-Niall vagyok! - kiabált az ajtó túloldalán lévő személy.

Erre aztán felpattantam, letöröltem a szétfolyt sminkemet - már amennyire tudtam - és kitártam előtte az ajtót. Niall, miután meglátott, először egy kicsit hátrahőkölt, majd aggódást láttam a szemében.

-Mi történt Nara? - kérdezte lefagyva, mire én elálltam az ajtó elől, azzal a szándékkal, hogy beljebb engedjem.

Miután elhelyezkedett a kanapén, én pedig a fotelben mesélni kezdtem.

-...és most ott tartok, hogy fogalmam sincs, honnan fogok pénzt szerezni. - értem a végére egy nagy sóhaj kíséretében.

-És a szüleid? - tette fel a kérdést.

-Nincsenek olyan anyagi helyzetben, de a papámat megpróbálhatnám ! - öntött el a felismerés.

Felkaptam az telefonomat az asztalról, és már pötyögtem is a jól ismert számot. Papával nagyon szoros a kapcsolatom. Szinte minden héten beszélünk. Miután a szüleim elváltak, hozzá kerültem, mert nem akartam sem anyunál, sem apunál maradni. Így hát papa mellett döntöttem. Mivel Ő egy kis angol faluban lakott, minden nap tehenet fejtem, játszottam a mezőn, azt csinálhattam,a mit akarok, egyszóval szabad voltam. Szabadság. Ez az, ami a mostani életemre nem jellemző.

- Nara, kicsim ! Hogy vagy? -  szólt bele az ismerős hang a készülékbe.

Miután neki is elmagyaráztam a helyzetet, egy kis szünet után újból megszólalt.

-Van egy nagybátyád. Ezt már régóta el kellett volna mondanom, de nem mertem. Neki sok megtakarított pénze van, és szívesen segít is neked, ebben biztos vagyok. - mondta, mire egy mosolyra görbült a szám.

-Hol találom Őt? - kérdeztem.

-London külvárosában van egy pszichiátria...

Remélem, hogy tetszeni fog !
Az álmom, hogy 10 vélemény összejön !
Pussz. Berenicexx